freedom :)

 néha rámjön a vágy, hogy blogoljak. Ilyenkor muszáj :) visszacsináltam az előzőt... hogy azért mégis...:P

hogyis vagyok hogyis vagyok... mivel senki sem olvassa, ezért mondhatom hogy szarul. Nem akarok másokat traktálni az én borzasztó sorsommal. Ami nem borzasztó, és nem is érzem úgy, hogy valaha az lesz. Mindent mindig csak vidáman :D a jelmondat... csak félek, hogy belefogok ebbe kergülni.

Sok rossz történik velem..persze sok jó is. Mégis ami msotanában meghatározza az életem.. pontosabban a napjaim második felét az nem éppen pozitív. Nehéz magambatemetni az érzéseket, és talán nem is jó ötlet ezt csinálni.

Úgy váltunk el, hogy szinte boldog voltam. Csalódott voltam magamban, és szomorúan boldog. Több hónap után először éreztem, hogy érez irántam valamit, ami nem szerelem volt..talán csak sajnálat... vagy valamiféle szeretet. Azthittem magát az embert nem fogom elveszíteni. Nem az a rossz, hogy elvesztettem azt, akibe szerelmes voltam/vagyok, hanem az, hogy mint embert is elveszítettem. Semmibe vesz. Mintha nem is léteznék. Nem tudom elképzelni hogy képes erre valaki több mint egy év után. Ennyira gyorsan ki akart törölni az életéből? Ennyi volt?

Eleinte, mikor még érdeklődött, hogy hogyan vagyok, vagy hogy élek-e még egyáltalán, könnyű volt. Vagyis könnyebb. Elviselhető. De most... inkább kívánom, hogy utáljon, gyűlöljön, nézzen le, csak lássam rajta h van VALAMI amit érez. Pár hónapja mgé frissek voltak az emlékek, még nehéz volt elhinni, vagy elképzelni nélküle a midnennapokat. Most, hogy ittvagyok tök egyedül, nem nehéz elhinni. A legfájóbb, hogy akármennyire is kapaszkodom, halványodnak az emlékek, és néha, ha csak egy pillanatra látom, furcsa belegondolni, hogy valaha fogtam a kezét.  Az elején nem voltam mérges, nem haragudtam rá, nem okoltam semmiért. Olyan békés volt minden, msot emg minden olyan kesze-kusza

Az a legroszabb, hogy nem tudom elképzelni, hogy valaha is lesz még valaki, aki iylen, és ennyire és így. Pont egyik nap fogalmazódott meg bennem, hogy... szerettem ahogy akadékoskodik, sőt mgé aztis mikor vmiért rámszólt, vagy szinte láttam a szemében a megvetést. Szerettem, hogy néha olyan rossz. Nem különleges, de valahogy mégis más. A különlegest ( én legalábbis) extra-jó emberekre szokták használni. Akik valamilyen pozitív tulajdonságuk révén válnak különlegessé. Ő nem ilyen. Olyan megfogalmazhatatlan. Bekategorizálhatatlan. a hiábi maitt olyan más. Olyan tulajdonságai vannak, amik így összességében senkinek sincs meg...  Ránéz az ember, sugárzik róla a megvetés, mégis legszívesebben odamennél és megölelgetnéd. Egyfajta kihívás... hogy hogyan lehet megtörni a jeget. És én azthiszem ismerem a 100%an igaz oldalát. 

Másfél vée úgy voltam a dologgal, hogy... egyefene vágjunk bele, majd lesz belőle valami. És tényleg megszerettem. Augusztus 31.-én pedig minden megváltozott. Ezt ő nem értheti. Én tudtam, hogy nekem ez egy olyan fontos esemény lesz, ami midenn szempontból emgváltoztatja bennem a róla kialakított képet. Elkezdtem hozzá ragaszkodni, görcsösen kapaszkodni, hogy nehogy valah is elveszítsem. 

Belegondolva... olyan msá voltam vele. Nem tudom miért, talán a szerelem hatása. A megfelelni akarás, vagy nem is tudom. Hülye voltam. Nem értem miért, de tényleg az én hibám az hogy így lett vége. Hogy ez lett a vége. Ha csak egyetlenegy utolsó lehetőséget kapnék tudom hogy máshogy lenne. Nem miatta változnék meg... pnotosabban nem megváltoznék. Hanem azt az énemet ismertetném meg vele, ami az igazi. Mostmár tudom, hogy mi lenne a helyes irány...

De hát mostmár mindegy. ahogy ő mondta: nincs második lehetőség vagy "csak mégegyszer hadd". Olyan rossz, hogy látom hogy iyleneket ír fb-ra, de nemtudom, hogy igazából mrie gondol.

Tényleg az volt a legnagyobb probléma, hogy természetesnek vettem, hogy van. Nem tördődtem vele kellőképpen. Nem ismertem eléggé. Ha most lehetőségem lenne, minden mozdulatát és szavát kielemeznék. És midnent tudni akarnék róla... Annyira kár, hogy ez akkor nem jutott eszembe. Dec. 26.-án, azon a bűvös délutánon...estén... el keleltt volan kezdenem sírni sé térden állva könyörögni hogy csak gméegy kcsiit..próbáljuk meg, hátha jobb lesz. De nem tettem... mert gyáva voltam, és talán belefáradtam akkorra. 1-másfél hónapon keresztül szenvedtem igazán nagyon keményen, epdig akkor mgé együtt voltunk... és még akkorsem kezdtem el harcolni azért, hogy megváltozzon a dolog. Csak sírtam és sajnáltam magam, a depresszióban dagonyásztam, de nem változtattam. Ez a probléma velem :S

Na de befejeztem a rizsát, máskorra is hagyni kell még. Nem kell aggódni...nem mintha valaki is aggódna :D, szóval van még mit mesélnem...gyakorlatilag a semmiről. 

Nem baj... azért ez így jól esett :)