freedom :)

borzasztót álmodtam... Megálmodtam a saját esküvőm előkészületeit.

Első kép, ami beugrik róla, hogy egy hatalmas teremben rengeteg menyasszonyi ruha volt, és...kiválasztottam egy gyönyörűségeset, de valami csodálatos, volt, és valami milliós nagyságrendű, de ez valahogy akkor nem volt probléma. Hazavittem, felpróbáltam. Nagyon sokan sürögtek körülöttem. Csinálták a hajam, a sminkem. De nem tudtam milyen cipőt vegyek fel. De basszus belegondoltam..és kiderült h egy...olyasvalaki a vőlegényem, akivel...soha. ááá sohasohasoha. Legyen a neve K. És mindenki annyira vidám meg feldobott volt körülöttem, de ez engem annyira nyomasztott. Aztán eszembe jutott, hogy még csak 16 vagyok, nem akarom elkötelezni magam még oylan mellett sem, akit szeretek, nem hogy K mellett. És tök durva volt, azt vettem észre, hogy minél jobban belegondolok ebbe, mármint minél többször, akárhányszior belenézek a tükörbe, a ruhán van valami folt. De annyira nem érdekelt.  Szóval cipőt kerestem... mezítláb futkostam az udvaron a menyasszonyi ruhámban, hogy valaki keressen nekem egy cipőt. Végül a fekete ünnepi cipőmet akarták rámadni, ami fekete, és utálom. És akkor észrevettem, hogy a ruha épphogy csak elér a bokámig, pedig eddig húztam magam után az uszályát. És borzasztó érzés volt, hogy mostmár nem mondhatom le, mert mindenkinek csalódást okozok. Nem K-t féltettem, hanem a casládom, a barátaim, az osztálytársaim, akik mind ottvoltak, pedig egyik sem bírja K-t. Sőőőőt....

És minden annyira részletes volt. Emlékszem a ruhám minden részletére, kerestem interneten képet, majd mindjárt be is rakom. Hasonló virágok voltak az én fejemen is. Az álom végén mamáméknál álltam, de a ruha már nem volt ugyanolyan. Olyasmi volt mint egy puccos hálóing. Sem abroncs, sem kövek, sem semmi. A térdemig ért, de azért a magssarkú rajtam volt, és egyedül álltam ott a fekete keretű tükör előtt, ami a valóságban is feketekeretű.  És elkezdtem sírni, és próbáltam szétszedni a hajam, és lemosni a sminkem, hogy én ezt nem akarom , de nem ment. És annyira kétségbe voltam esve. Olyanokon gondolkodtam, hogy nyugiii csak két évig kell kibírnom, és utána már nem annyira gáz, ha elválunk. Hatalmas teher volt. És tényleg átéreztem azoknak a nőknek az érzéseit, akik az esküvp előtt állnak. Bár ők bizonyára nincsenek ennyire kétségbe esve, mert olyanhoz mennek hozzá, akit szeretnek. De annyira bozasztó érzés volt, hogy becsapom az embereket, és saját magam is. Próbáltam arra gondolni, hogy talán jó lesz. Ja meg sokszr előjött a nászút témája, hogy hova megyünk, és eleinte Ausztráliát mondtam mindenkinek, de rájöttem a tükör előtt állva, hogy nem akarok oda menni. Hogy kettesben legyek vele több napig??? na nem...

Na és ez az érzés az egész napomat befolyásolta. Annyira elmondhatatlan feszélyezett. És mikor ott álltam a tükör előtt egyszer csak kinyitották mögöttem az ajtót, és bejöttek megint emberek segíteni készülődni, és megint mosolyt erőltettem magamra, megint megvilágosult minden, de annyira fájt, és annyira egyedül éreztem magam. És mégtöbb vakolatot kentek a képemre, és mégtöbb virágot a fejemre, és megint abban a szép ruhában álltam, és csak az vigasztalt az egészben, hogy szépnek éreztem magam. Egész pontosan...valami ilyesmi ruhában: